Az előző rész végén Radu ismét elhalálozott, ezúttal egy mágikus tőr, és Michele kezei által, de a lány, és húga, Becky, miután rájöttek, hogy Michele nem mehet ki a napra, és a kriptában kell várnia, megfeledkeztek Radu anyjáról, aki ugye nem vámpír, és az első adandó alkalommal el is kapta a szerencsétlent a kriptában. Anyuci ráadául olyan gondoskodó, hogy pár perc fekete mágiával szörnyszülött pici fiát is feltámasztja, így csodák csodája, Radu alig öt perccel a kezdés után máris újra él (ezek a gyors feltámadások gyakorlatilag védjegyei a sorozatnak). Azonban nem akar végezni Michellel, ugyanis (készüljetek fel), beleszeretett a lányba. Azta… Twilight 0.5 barátaim, így néz ki egy igazi vámpírrománc, nem csodálom, hogy Stephanie Myernek és társainak némileg finomítaniuk kellett az összképen:

Eközben Becky kanosszát jár a román rendőröknél, akik továbbra sem hisznek az élőhalottakban, míg végül a belehabarodott követségi fickóval, és egy haladó alkoholista kinézetű nyomozóval elutaznak a Vladislav kastélyhoz közeli faluba. Radu, és Michele az este során megöl néhány embert, Michele teljes vámpírra válását felgyorsítandó, mire Becky úgy dönt, nem várnak tovább, és egy rövidéletű kommandóssal (komolyan, a megjelenése és az elhalálozása közötti idő pár perc lehetett összesen) kiegészülve másnap megpróbálnak betörni a kastélyba, hogy megmentsék Michelet, és végezzenek Raduval.

Ha van olyan dolog, amiért kijár az elismerés a készítőknek, hogy gyakorlatilag minimális romlással megőrizték az előző rész színvonalát. A történet továbbra is átlagos, ahogy a színészek is, az effektekkel pedig a korhoz mérten továbbra is jól bántak. A gondom csak az, hogy a) a néző továbbra is túl sokat lát. Az atmoszféra stimmel egy jó vámpírfilmhez, de könyörgök, a készítők nem akartak betenni egy-két olyan jelenetet, amikor a nagyérdemű is bizonytalan abban, hogy mi történik, amikor egy kicsit meg lehetett volna ijedni? Túlságosan kiszámítható minden, és ha csak egy picit ingerdúsabbá tették volna az összes Subspecies filmet, máris bátran meg tudnék adni nekik plusz 1-2 ponttal többet, de így egyszerűen nem értem, mégis miért hoztak ilyen döntéseket? És b) Radu és az anyja simán beleillenének egy rossz horror-paródiába, gyakorilatilag egymást teszik olyan szinten nevetségessé, amilyenre én példát még horrorfilmben nem láttam. Összefoglalva: minden egyben lenne egy átlagos horrorhoz, de attól, hogy egy filmben szörnysminkes vámpírok vannak, még nem jelenti azt, hogy az íróknak és a rendezőnek nem kell magukat megerőltetniük.

értékelés: 6/10

Zoo_Lee

Meséltek a díszletben elhelyezett személyes tárgyaikról, többek között a feltételezhetően kannibálokat ábrázoló Goya festményekről, a Freddy vs Jason figurákról, a polc tetején csak úgy mellékesen otthagyott Mulholland Drive borítóról. Szóba került a stáb egymásra találása, a színészek felkészülésének lelki metamorfózisa, néhány trükkös kulisszatitok és sok minden más is. Én két kérdést tettem csak fel a rendezőnek, mert a darab igazából magáért beszélt:

- A texasi láncfűrészes mészárlásról készült filmeket megnézted, megnézetted a szereplőkkel? A jelmezen kívül merítettetek belőle gesztusokat, hangulatokat?

- Csak az első részt tettem kötelezővé, de Béla az egész szériát végigpörgette. Inspirálódtunk belőle, például talán a harmadik részben illegeti magát Bőrpofa a tükör előtt női maszkba bújva, ezt a jelenetet felhasználtuk mi is. A törzsi jellegű tánc a láncfűrésszel is a filmből van.

- Korábban is rendeztél már szélsőséges reakciókat feldolgozó színdarabot, gondolok például az Egy elmebeteg nő naplójára. Szándékosan kerested az ilyen embereket megborzongató témákat?

- Ez nem volt egyáltalán tudatos. Rengeteg kortárs színdarab szövegét elolvastuk, ez pedig egy Európa szerte sikerrel futó mű. A témája nagyon tetszett, és egyből magam előtt láttam a két szereplő személyét is, így egyértelmű volt a választás.

Ezúton köszönöm még egyszer a lehetőséget, hogy részt vehettem ezen a fantasztikus előadáson, nagy élmény volt. Bár a horror műfajhoz lazán kapcsolódik csak, én maximálisan ajánlani tudom mindegyikőtöknek!

További információ: katonajozsefszinhaz.hu
Fotó: Busák Péter

DeerWoman

Lorenzo Lamas és rendkívül speciális osztaga nem más feladatot kapott, minthogy egy mindentől távoli kis szigeten likvidáljon pár ellenszenvesnek vélt terroristát. Minden simán megy: fél óra nem telik bele, s a vezérük kivételével az összes rosszarcú alakot sikerült kinyírniuk, sőt, grátiszba még egy túszt is megmentenek, csak hogy legyen valami elcseszett női karakter is a történetben.  Ez eddig mind szép és jó lenne, de hát jönnek a förtelmes CGI raptorok, akiknek a kinézeténél már csak a tölténybecsapódások mibenléte okoz nagyobb szemsikolyokat.*

A megmaradt, némileg sérült szakasz közben bevackolja magát egy (Utazás a Föld középpontja filmekben előszeretettel alkalmazott) óriásbarlangba, ahol természetesen rajtuk kívül még kismillió raptor vert tanyát, miközben Lamas és a csaj kommandózni indul az erdőbe, hogy megtalálják a még életben lévő terrorista-vezért. Nagy rohangászás alatt még egy kósza Tyrex is tiszteletét teszi, persze csak mutatóba, hogy is ilyen CGI-csoda is megy nekik. Központjuk szokás szerint mentő alakulatot küld értük, így már csak azon kell izgulnunk, hogy ők érnek-e előbb oda vagy a raptorok…

Azt hiszem a cselekmény rövid ismertetése mindent elmond, amit tudni kell erről a filmről. Lendüljünk túl olyan szokásos gagyiságokon, mint a kiképzett zsoldosok és a gonosz terroristák szerepformálásának mindenféle hiányosságai, vállalhatatlan effektek vagy a klisészerű ostobenkó forgatókönyv úgy un block, és akkor azt kapjuk, amit elvárhatunk egy csak és kizárólag DVD-kiadásra tervezett zs-múvitól.

* szemsikoly = “sikoltana a szemem, ha lenne szája”; választott CG nicknevem is erre a kifejezésre utal (a szerk.)

Értékelés: 5/10

eyescream

Számos történet lesz majd látható. Létezik egy hely, amit mindenki csak valamiféle fétisklubnak ismer, azonban az épület mélyén vannak rejtett szobák, ahol nem mindennapi dolgok történnek. A házigazda hölgy pedig arra kéri a beavatottakat, meséljenek el egy-egy vérfagyasztó sztorit: az egyik feleségről szól, aki megtudja, hogy férje azért marad ki éjszakánként, hogy embert ölhessen. Egy lányt démonok szállnak meg és ezt szülei fel akarják használni. A fiatal utcalánynak egy húskereskedővel gyűlik meg a baja. Rómában elfognak egy nővért, hogy később, mint emberhúsra éhes szörnyet engedjék vissza a társadalomba. A férfi pechjére olyan stoppost vesz fel, akinek első dolga, hogy a férfiak feletti dominanciáját erősítse – s így fel akarja áldozni jótevőjét.

[twitchfilm]

A slasher második részében a két életben maradt gyermek különös utazásának lehetünk majd tanúi. A rendező ezúttal is Gabriele Albanesi, míg a zenékért a nagy hírű Claudio Simonetti felel (Deep Red, Suspiria, Phenomena), az effekteket pedig a rendező jóbarátja, Sergio Stivaletti készítette.

[bloody-disgusting]

Az elkövetkezendőkben a Fűrész alkotópárosának egyik fele nyilatkozik arról, milyen érzés Los Angelesben a valódi vérszívók között dolgozni, milyen hibákat lehet elkövetni és mindebből miket profitált.

A hegymászós metaforákat szeretem nagyon.

Úgy is vehetjük, hogy ez egy rossz szokásom, de majd megértitek. Talán azért, mert író vagyok. Mondhatnánk úgy is, hogy olyan hegymászó vagyok, aki a krumplipüréből is hegyeket épít a villájával. Megint ezt használtam. Azonban ennél jobban nem tudom majd körülírni, milyen tapasztalatokkal lettem gazdagabb Hollywoodba érkezésemkor. Hogy pontosan milyen típusú élmények ezek? Igen, eltaláltad, barátom. Ezek rossz élmények. Hozzá is fogok elmagyarázni, mert van még pár hegycsúcs, amit meg kell másznom.

Haladjunk sorban: mi is Hollywood? A legtöbben valami klisés fantasy világra gyanakodnak, ahol tündérek szórják a színes poraikat a dolgozókra, ezáltal megvalósítva az álmaikat. Amikor oda érkezel, kiderül a számodra: ez sem másabb, mint Los Angeles többi szeglete. Varázslat annyi szorult belé, mint egy maroknyi bélféregbe, fény és csillogás pedig nagyjából annyi van ott, mint egy csecsenföldi börtönben. Hogy mindenki megértse, miről írok, most ez a szó konkrétan a filmipart fogja jelölni.

Mint mindenki, aki el akar jutni e szent földre, én is úgy gondoltam, hogy valami titkos vagy speciális kulcs vezet ahhoz, hogy kinyíljanak a kapuk és a siker az ölébe vehessen. Régebben teljesen a mániámmá vált, hogy kiderítsek róla mindent. Nem csak filmeket néztem, de minden egyes interjút, minden apró cikket elolvastam róla. Az internet és a könyvek világát hívtam segítségül, hátha velük sikerül az áttörés. Hisz ki ne akarná tudni, hol van a kutya elásva, van-e valami kiskapu. Most sokan erre rávágnák, a kemény, odaadó munka meghozza a gyümölcsét. Sőt, bármilyen kurzushoz is legyen szerencséd, ami ezt firtatja, hasonlókat fognak mondani. Ettől viszont a hányinger kerülget. Mintha csak arra várnánk, hogy egy, a filmipar berkein belülről érkező odacsoszogjon hozzánk és ezt mondja: “ha sikeres akarsz lenni, sárga cipőben kell filmet rendezned.” Jó, ez csak egy abszurd példa. Azonban ki kell ábrándítsalak. Semmilyen biztos tippet nem ismerek, mert valószínűleg nem is létezik. Mindig csak azt hallom, ha valaki panaszkodik. Mindig panaszkodnak az emberek a filmiparra. Ebben a nagy forgatagban pedig a színészek a legbűnösebbek. Amikor erre a téma terelődik egy beszélgetés, arcom önkéntelenül is eltorzul. Mindig csak a lesifotósokról tudnak beszélni. Minden egyes alkalommal. Sem a szíriai menekültek, sem a harmadik világ éhezői nem rendelkeznek olyan problémákkal, mint ők, hisz komoly probléma, hogy valaki szeretné őket megörökíteni. Valaki adjon egy zsebkendőt.

Az igazság az, hogy amíg senkik voltak, addig mosolyogva bízták volna a szüleik életét szervkereskedőkre, csak azért, hogy híressé válhassanak. És miben jók a színészek? Úgy van, a szerepjátszásban. Ezt csinálják egész nap. Persze, ők nem tehetnek róla, hisz ezért szerződhetnek egy-egy filmre. Csak amolyan “hagyjon békén a világ” stílusban fogják fel az életüket. Miután pedig a férfiaknál Marlon Brando volt az, aki ezt először “bemutatta”, a mai ifjak is őt utánozzák (Chris Pine, Joseph Gordon Levitt, Ryan Gosling, Johnny Depp, Sean Penn satöbbi). Amíg egy híres lap első oldalára kell a fotó, az rendben van, de aztán megindul az ejnye-bejnye, ha valaki egy bolt előtt akarja lefotózni őket.

James Wan társaságában

Régebben valaki, akinek megvolt a magához való esze, kaviár gondnak nevezte ezt el, avagy a híresség átkának. Az íróknak is megvan a maga kaviárgondja. Ez pedig – dobpergés – amikor a stúdió beleszól a dolgok menetébe. Fiatalabb koromban sokat olvastam az akkori menő írók könyveit (talán az Adventures In The Screen Trade a legnagyobb klasszikus), s bár nem voltak akkora panaszok, mint például a színészeknél, azért ez bennem nyomot hagyott. Minden kezdő ilyenkor ezt gondolja: könyörgöm az ég szerelmére, bár nekem is csak ennyi bajom lenne az életben! Azért gondolja így mindenki, mert az elképzelés az, hogy ha például a Paramount alkalmazásában állsz és a fejesek küldik a megjegyzéseiket (értsd, mit kell kijavítanod), az már csak a lazábbik fele a dolognak. Most, hogy már megjártam ezt az utat, ki kell ábrándítanom mindenkit: ez nagyon is fájdalmas procedúra. 2004-ben írtam nekik egy filmet, ez volt a Dead Silence.. és majdnem teljesen beleőszültem.

Örökérvényű: ha olyan forgatókönyvet írsz, amiben benne van a lelked egy darabja, nehezen érint, ha a producer, vagy másvalaki a stúdiótól azt mondja, hogy ez így rossz. Mondjuk írj bele egy beszélő kutyát. Vagy a befejezése pocsék. Esetleg valahogy sződd bele Ashton Kutcher karakterét. Ha tényleg az írásért csinálod, akkor ez komolyan rosszul fog érinteni. Ha pedig eljutsz abba a szerencsés helyzetbe, hogy egy nagy stúdió küldözgeti a megjegyzéseit, akkor ezt a szót örökre meg fogod utálni. Ezek azok a lapok, amiken végig van vezetve, amiket kifogásolnak és azt akarják, hogy írd át azokat. Mindenkinek vannak megjegyzései, még a fodrászod is beleszólhat a dolgokba. Egyetlen egy megjegyzés van, amit örömmel hallanál: “Az egyetlen bajom ezzel a szkripttel, hogy túl tökéletes. Annyira zseniális, hogy szóhoz sem jutok.”

Valamit azért el kell mondanom ezzel kapcsolatban – nem minden megjegyzés rossz feltétlenül, ha megpróbálod belepasszírozni a már meglévő anyagodba. Vannak ugyanis találékony emberek, akikre lehet hallgatni és akiknek egyszer még sokat fogsz köszönni. Magától értetődően ez nem azt jelenti, hogy ha már itt tartasz az nem szívás. Nekem nem is konkrétan a megjegyzésekkel van a bajom, hanem amilyen hihetetlen dózisban kapom. Heteken keresztül vért izzadsz, hogy összejöjjön valami, majd boldogan átadod a dossziéd, hogy rövidesen visszahívjanak, mik a nagy problémák a szkripttel. Se egy köszönet, se semmi. Minden kötözködés oka visszavezethető egyetlen dologra – senki nem tiszteli igazán a forgatókönyvírást. A filmiparban nincs semmiféle teszt, amit kitöltve megnyílik az öröklét kapuja. Los Angelesben bárki nyomtathat pár fecnit, mondván ő producer (vagy idióta, mindkettő működik). Egy rendező elmehet egy filmes iskolába, ahol szerezhet képesítést, de maga a filmezés szerintem igen szubjektív művészeti ág. Ettől még korántsem biztos, hogy jó filmeket fogsz készíteni. A főproducerek pedig valamilyen üzleti szakon végeznek, nem a filmes kurzuson – ebből pedig szokott gond adódni, hiszen mindent matematikai szempontból vizslatnak. Elolvastak pár, a forgatókönyv írásával foglalkozó könyvet és azt hiszik, ez egy könnyű dolog. Egyszerűen nem tisztelik ezt a művészetet. Ha egy cirkuszban a mutatványos 30 méterre a földtől egy drótkötélen egyensúlyozva láncfűrészekkel dobálózik, el leszel tőle ájulva. Miért? Mert nem tudod utána csinálni. Ha olyat látunk, amit mindennapi tudásunkkal nem vagyunk képesek reprodukálni, akkor azt tiszteljük – ezért övezi akkora tisztelet a mai napig Hendrixet. Pont az ellenkezője igaz a forgatókönyvre, mert mindenki azt hiszi, hogy meg tudja csinálni. Fájóan igaz ez Los Angelesre, ahol a legutolsó taxis, vagy virágárus zsebében is lapul valamiféle tákolmány. Emiatt kapnak az elméletileg erre a posztra felvett delikvensek olyan sok megjegyzést a főproducertől, meg a stúdió munkásaitól. A furcsa az egészben, hogy ez nem terjed ki a színészekre, rendezőkre. Őket valamiért nagyon is tisztelik. Így amivel legtöbbször találkozol, az nem más, mint valami idióta kritika. Például egyik ismerősöm elpanaszolta, hogy a stúdió azt mondta neki “tetszik a történet, csak nem ebben a formában”. Mintha csak azt közölték volna, hogy jó egy dal, csak csinálja meg más hangszerekkel. Akkor is fura dolgokat tapasztalsz, ha elolvasol pár “Hogyan írd meg a forgatókönyved” értekezést, mert ormótlan marhaságokra szoktak jutni az alkotók.

Amikor először Hollywoodba érkeztem, erről az egészről fogalmam sem volt. Épp ezért mindenkire hallgattam, aki csak szóba állt velem. Ilyen új fiúnak az összes Los Angelesben élő a szabályokat akarja elmagyarázni és az tűnik a legokosabbnak, ha hallgatsz rájuk. Pont, mint a hegyekben. Ha egy serpa azt mondja, ne úgy használd fent a hátizsákod, ahogy szoktak, hallgatsz rá. Miért is? Mert ő ott él, bizonyosan tisztában van ezzel. Mért lenne ez másképp a filmeseknél? Új vagyok, azok a menedzserek, ügynökök meg már végigjárták a rögös utat. Szóval hallgatnom kéne rájuk, igaz? Sajnos nem. Mert egyszerűen nincsenek szabályok. Elég vicces, hogy valaki azt mondja, csináld így vagy úgy – közben meg semmilyen lehetőség nincs arra, hogy úgy csináld meg. 2004-ben ezt még nem tudtam. Aztán el kellett készítenem a Dead Silence-t.

Minden akkor kezdődött, amikor James (Wan) és én hazaértünk a Sundance fesztiválról és mindenki Fűrész-mámorban égett. A bennünket képviselő emberek azt mondták, minél hamarabb készítenünk kell egy újabb filmet, még mielőtt az első megjelenik. Egyfajta biztosítás volt, ha esetleg bukik a Fűrész – lesz majd másik film. Logikusnak tűnik, de volt egy apró probléma. Akkor nem volt semmilyen ötletem egy újabb filmhez. Szinte levegőhöz sem jutottam az egész Fűrész hype miatt, nemhogy még valami új sztorival is foglalkozzak. Ahelyett, hogy a képviselőknek azt mondtam volna, hogy várják meg, míg megjön az ihletem, kivettem egy olcsó hotelszobát és bezárkóztam oda. Igyekeztem megszülni valamit egy amolyan atipikus másnapos állapotban. A kreativitásomat meg kellett erőszakolnom. Ha visszamehetnék az időben, mindenkit jól elküldenék a francba, hogy ezt nem vállalom be. Lépésről lépésre haladtam, még a cigire is visszaszoktam, akkora stresszhelyzet állt elő. Ahogy közeledett a határidő, sikerült kiötlenem valamit, ami Jamesnek is tetszett. Annyira boldog voltam, hogy van végre valami, amin elindulhatunk, hogy teljesen összekeveredtek bennem az érzelmeim. Nem amiatt voltam izgatott, amit alkottam, hanem amiatt, hogy másoknak végre megfelelhetek. Ez a tipikus, nyúl viszi a puskát esete – soha ne azért vess papírra egy szkriptet, mert van egy szerződésed előre. Azért csinálj forgatókönyvet, mert amit elgondoltál, az számodra szerethető és meg akarod valósítani.

Így hát elindultam a Universal székházába. Egy olyan nagyon elegáns szobában fogadott pár főproducer, fehérített mosolyokkal, amit felcseréltek valami morbid fogcsikorgatásra, miközben ecseteltem a leendő film lényegét. Ilyet addig sosem csináltam és azóta sem vetemedtem rá. Nagyon kényelmetlenül érzem magam a producerek társaságában. A minél több üzletet minél rövidebb idő alatt elvük egy sajátos életstílust alakított ki a számukra, ami különösen Los Angelesben érzékelhető. Attól függően figyelnek rád, hogy amit mondasz, annak milyen súlya van. Ha megkérdik, milyen volt a napod és azt válaszolod “Nem jó, meghalt az édesanyám”, azzal egész biztosan vonzani fogod a figyelmüket. Azonban ha azt mondod “Egész jól, bár olyan ideges voltam, hogy nem mertem autóba ülni, inkább busszal közlekedtem”, egész biztosan hidegen hagyja őket. Még az autó szóig sem érsz el, máris átnéznek majd rajtad és azon fognak gondolkodni, melyik sushi bárba menjenek Colin Farrell társaságában aznap este. Velem azért bajban voltak, mert én az a fajta vagyok, akiből ömlik a szó és egy szimpla “hogy van?” kérdésre is másfél órán keresztül tudok válaszolni. Ez számukra a legnagyobb rémálom. Szinte láttam a páni félelmet a szemükben, hogy sosem fogom abbahagyni a beszédet. Ekkor kezdett el Chad és Debbie (nevezzük őket így, hiszen háromból egy producernek úgyis ezek lesznek a nevei) ásítozni. Nem viccelek, ha ennél a pontnál nem kezdesz bele valami világmegváltó hírbe, akkor biztosan elbóbiskolnak. Persze azért ez nem ilyen egyszerű. Nem ásíthatnak csak úgy előtted, inkább próbálják azt elnyomni. Pont úgy, ahogy Leonardo DiCaprio látszik a Gilbert Grape film borítóján.

Elég borzalmasan hangzik, igaz? És ez még csak a kezdet. Most képzelje el a kedves olvasó, ahogy a félig kész sztorimat megpróbálom felvázolni nekik. Katasztrófa volt. Úgy izzadtam mint a kezdő kardnyelő. Izzadás közben csak azon járt az eszem, hogy hogy tudnék kevesebbet izzadni, amitől még jobban átnedvesedett az ingem. Olyanokkal tűzdeltem teli a mondandómat, mint hogy “ezt még nem találtam ki”, ami szintén nem túl bizalomgerjesztő. Kívülről is szörnyű lehetett, majd pedig a következőt mondták:

Tetszik, csináljuk meg!

Hogy micsoda? Ennél boldogabb nem is lehettem volna. Nem gondoltam, hogy ezt a filmet komolyan meg akarják csinálni. Meg kellett ünnepelnem a dicső előmenetelt, harmincnyolc sör társaságában ezt sikerült véghez vinnem. Utólag elmondhatom, hogy nem a briliáns ötletemhez kortyolgattam a söröcskéimet, hanem pusztán az a tény doppingolt, hogy egy időre megszabadultam a piócáktól. Nagyon fontos elmondanom minden kezdő írónak, hogy ne hagyjátok magatokat irányítani. Te vagy a főnök, ne hagyd, hogy az ügynököd mondja meg, mit kell tenned. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a Universal emberi nem konkrétan ezt az ötletet fogadták el, csupán a Fűrész-srácok következő filmjét. James és én épphogy csak Hazajöttünk a Sundance fesztiválról és az a bizonyos negyed óra hírnév elkezdett ketyegni. Természetes, hogy megvették a következő ötletünket, hisz nagy sikereket értünk el eddig. Nem a remek sztorikat kutatják fel, ezt kizárhatjuk, Azt keresik, mi az, ami még egy év múlva is eladható lesz. A popkultúra vadászainak is nevezhetnénk őket, akik a lehetőségeket keresik. Írhattam volna egy ukrán könyvelőről is, aki el tudja jódlizni az összes szótár tartalmát, ők arra is úgy rábólintanak, mint valami világmegváltó alkotásra. Egyszerűen túl akartak lenni rajtam, hogy végre együtt faljanak Colin Farrellel.

Igyekeztem is vissza Ausztráliába és úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Neki kellett látnom megírni ezt az egészet. Ami ekkor fogadott, az volt csak az igazi rémálom. Ekkor realizálódott bennem, hogy amit felvázoltam, az csak egy kép, egy bizonytalan elképzelés, semmi több. Amikor próbáltam valami történetbe bújtatni ezeket az elképzeléseket, úgy éreztem, mintha egy kígyóra akarnék műbőr csizmát húzni. Gyakorlatilag sehogy nem ment. Amit sikerült eladnom ezeknek a filmes fazonoknak, az egy horrorfilm volt, ami a hasbeszélésről szól. Csak egy hasbeszélő volt a lelki szemeim előtt és pár bábu, akik önálló életre kelhetnének. Jamesszel sok éjszakán keresztül lelkesen beszélgettem a Hammer filmek művészi jellemzőiről. Láttam a lelki szemeim előtt a kígyózó ködöt, a lassan megjelenő holdat. Láttuk a lelki szemeinkkel a számtalan babát, amitől olyan érzés fog el, mint egy jó Twilight Zone epizód megnézésekor. Láttuk, ahogy a farkas ordít a sötétben, szinte mindent láttunk, csak épp a történetet nem. Mindennek akkor van értelme, ha már megvan az alap, a film maga. Nos, ebből nem lehet egy egész estés filmet készíteni, arról meg vagyok győződve.

Később azért kiizzadtam magamból valamicske történetvázlatot. Be is mutattam a Universal embereinek, persze összeszorított fogakkal, mintha csak érezném, hogy viszonzásképp megdobálnak téglával. Aztán jött a csend, amit egy telefonhívás tört meg. Eddig annyit már biztos felfogtatok, hogy mennyire szeretek panaszkodni a megjegyzésekre. Mindez persze akkor létezik, ha tetszik nekik a sok részlet, amit írtál. Ha nem tetszik nekik, akkor viszont a pokol egy újabb bugyra nyílik meg a szemed láttára. Az ilyen telefonhívásokra az ember úgy reagál, mint amikor felnégyelik, szinte érzi, ahogy a fej és a négy, addig szorosan összetartozó egység elkezd szétszéledni és vér borítja a földet. Most már nagyjából tudjátok, milyen érzés lehet.

Abban mondjuk biztos vagyok, hogy szörnyű első vázlatot küldtem el nekik, efelől semmi kétségem. Oké, írnom kellett egy újabb. Eltelt egy év és még mindig azon szorgoskodtam, hogy valami nekik tetszőt alkossak. No és ne feledkezzünk meg azokról a feltételekről, amiket a producerek szabtak meg és amik miatt egyre rosszabb lett az egész. Először is: mik a szabályok? Tudni akarták, hogy mik a filmbeli szabályok. Hadd magyarázzam el. Japánban, ha egy emberölő macska letépi a saját fejét és savval hányja le a túlélőket, miközben az örökzöld Rick Astley számot énekli bohócruhában, senki sem néz furán. Esetleg azt mondják majd, mennyire ijesztő ez a dög. Azonban senki sem kérdőjelezi meg, hogy vajon miért csinálja ezt és hogy honnan jöhetett? Miért? Mert ez egy film és vannak dolgok, amiket nem kell megmagyarázni. Aztán ez a cicás film Amerikában kap egy remake-et, mert nincs egy saját ötletük és akkor jön Chad és Debbie és elkezdik kérdezni folyamatosan: miért veszi le a macska a fejét? Miért csinálja mindezt? Mi a mitológia mögötte? Mik a szabályok?

Kizárólag Hollywoodban vannak olyan idióták, akiknek meg kell magyarázni egy démoni macska múltját. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor minden épeszű ember mondana Chadnek és Debbienek: nincsenek szabályok, ez egy természetfölötti erővel rendelkező macska, te nagyon hülye!

Ezt viszont soha senki nem mondja meg nekik, mert ők őrzik Hollywood kulcsát, te pedig csak egy nagyon kezdő írócska vagy, aki már azért hálás lehet, hogy egy levegőt szívhat velük. Én is voltam olyan béna, hogy hagytam kicsúszni a kezeim közül a dolgot. Rémisztően hosszú ideig dolgoztam azon, hogy Chad és Debbie megkapja Mary Shaw (a filmbeli gonosz) szabályait, vagyis, hogy mit miért tesz. Ez az a döntő tényező, ami miatt szerintem a legjobb horrorfilmeket a függetlenfilmesek jegyzik. A stúdiók még nem fogták fel, hogy egy horrorfilm nézője sosem a szabályokat akarja meglátni. Nem azért ül be a moziba. Csak néhány leszakadó testrészt meg kis frászt szeretnének kapni. A nézők teljesen tisztában vannak azzal, hogy minél kevésbé magyarázunk meg valamit, az annál ijesztőbb. Éveken keresztül próbáltam az elvárásaiknak megfelelni és végül sikerült valamit összehoznom. Erre ők elismerően bólintottak. Azonban amekkora stresszben akkor voltam… szinte érzem, hogy egyszer ez fog megölni. Az egészben a legrosszabb az volt, hogy végre elértem azt, amire vágytam (a hőn áhított filmes karrier) és mégsem voltam boldog.

Még egy év múltán már ott tartottunk, hogy Chad és Debbie nem működött velem többé együtt és felfogadtak egy szkriptorvost. Ő az az ember, aki meggyógyítja a nem működő, beteg forgatókönyvet. Óriási pénzeket kapnak ezért és a nevük sosem szerepel a stáblistán, mintha valami nindzsa volna, aki az éj leple alatt dolgozik. Most nem fogom elmondani, mely részeket írta ő és miket én, de Donnie Wahlberg örökös borotválkozása nem az én ötletem volt. A forgatás is rémálom volt, szegény James majd egyszer biztos mesél róla a blogján. Aztán semmilyen reklámot nem kapott a film és gyakorlatilag alig tudták a nézők, miről is van szó. Nem csoda, hogy bukfenc lett belőle.

Összegezve, azért nem bánom, hogy ezen az egészen át kellett esnem, mert már biztosan tudom, mi az, amit soha többé nem szabad csinálnom. Mintha a Niagara vízesésnél kellett volna megtanulni úszni. Manapság már magam írom a forgatókönyveimet, senki nem fizet értük, aztán reklámozom kicsit, hátha van olyan társaság, aki megfilmesítené. Nagyon érzékennyé váltam a stúdiókkal való együttműködésre, de a függetlenfilmesek idején, ha írsz valamit, azt meg is kapod a filmben, egy az egyben. Sőt, nincs pénzük szkript orvosra, ami külön piros pont. Nekem ez így jó és szerintem a nézőknek is az, tekintve a visszajelzéseket. Talán egyszer, valamikor a távoli jövőben fogok Hollywoodnak dolgozni.. de ez még nagyon távoli jövő.

…de azt a hegycsúcsot csak akkor mászom meg, ha elég erősnek érzem magam.

[http://thewordinthestone.com]

Köszönjük, hogy ezúttal is velünk voltatok!

Megtörtént esetet dolgoz fel, ám nem törekszik arra, hogy utánozza teljes mértékben a valóságot. A nő három gyermekével él együtt, amikor kiderül, párjának pedofil hajlamai vannak. Új társat keresve jut el Johnhoz, aki azonban még ennél is rosszabb: egyik fiát ugyanis teljesen igyekszik átformálni a maga beteg, kíméletlen stílusához igazodva. A drámaiságot szem előtt tartva az előzetesből úgy vélem, aki kedvelte a Kill Listet, vagy a Red, White & Blue-t, annak ez is nagyon fog tetszeni.

[bloody-disgusting]

Már az útmenti táblákra felaggatot különböző állattetemek is elég rémisztőek, a városba érve meg aztán minden reményüket elveszítik, ahogy holttestek, keselyűk és kóborkutyák százai képezik a fogadóbizottságot. Az eszelős zsaru, Collie Entragian (Ron Perlman) az őrszobára kíséri Petert (Henry Thomas) és Maryt (Annabeth Gish), ahol már egy öregember (Charles Durning) és egy három tagúra csökkent Carver család várja a rácsok mögött, hogy kiderüljön, mit akar tőlük Collie. Nem sokkal később egy kiöregedett író (Tom Skerritt) is ‘társul’ hozzájuk, majd annak segédje Steve (Steven Weber) és egy fiatal stoppos lány, Cynthia (Kelly Overton) is a városba érkeznek Steve főnökét keresvén. Collie láthatóan egyre rosszabb állapotban van, így magával viszi Carver anyukát a közeli bányához, akinek fia, David közben kieszeli, hogy juthatnak ki a cellából…

Helyi legendák szerint, a múltban a helyi kínai kisebbség a közeli bányában valami természetfelettire bukkant, a bánya akkor beomlott, de néhány hónappal ezelőtt újra megnyitották, azóta kígyók, pókok, vadkutyák és egyéb fenevadak lepték el a környéket és mindent beborítanak a lakosok hullái… Desperation szellemvárossá vált, de ott, a föld mélyében azóta is valami gonosz erő munkálkodik. David fejébe veszi, hogy megmenti az édesanyját, és mivel ‘isteni látomások’ vezetik, a felnőtteknek nincs más válaztásuk, minthogy kövessék őt…

Már jó negyed órája ment a film, mire rájöttem, hogy én ezt már láttam, de ezek szerint nem akkor sem fogott meg túlságosan, ahogy most sem. Jó kezdés után otrombán félre siklik az egész, az ember a felétől csont nélkül megjósolja a végét és onnantól már csak untat. Vagy mondhatom úgy is, hogy Ron Perlman az egyetlen tényező, ami / aki feldobja ezt a filmet (az ő játéka viszont ‘eszelősen’ jó ) nélküle viszont elkezdeni se lenne értelme a megtekintését. A szentfazék gyerek folyamatos vérnyogása meg egy idő után olyan szinten idegesítő, hogy arra nem tudok szavakat, annyira erőltetetten nyomják az istenes témát az arcunkba, hogy rámegy az egész film, mellesleg a sztori se egy nagy durranás, pedig King adaptálta filme a saját történetét. Kábé a feléig jó, ott kellett volna abbahagyni.

A golyó-hoz hasonlóan ezt a filmet is Mick Garris rendezte, bár az előbbi valamivel jobban sikerült.

5/10

phobic23

A sztori egy nagyon is logikus alaphelyzetre épít: a mindennapok elektromos kütyüitől függővé váló fiatal lányok egy csoportját pszichológusuk egy kis kalandtúrára invitálja, hogy könnyebben nyíljanak meg szociális környezetüknek. Ebbe rondít bele a gyilkos ösztön, azaz valaki, aki szeretné az összes fiatalt hullaként látni az Idahoban levő erdőben.

Főszereplők: Hallie Todd, Thomas Wilson Brown, Karli Blalock, Anna Goodwin, Larissa Hayden, Lilli Hendrickson, Erin McIntosh, Olivia Meyer, Hailee Naccarato, Jessica Pepeli, Katie Simpson és Brooklyn Tate.

[bloody-disgusting]